Hogyan működjenek a centrumaink
Hogyan működjenek a centrumaink
A centrumok és feladatuk
Centrumok fejlődése még nem egy befejezett történet, folytonosan alakulnak, magunk is folyamatosan tapasztalatot szerzünk. Nem gondolom, hogy végső formájuk kiforrt, de van már néhány dolog, ami nyilvánvalóan nem fog változni. Abból, ahogy a buddhizmus nálunk, a modern nyugati társadalmakban terjed, tisztán kiviláglik, a kolostorok korszakának vége. Bizonyos méreten felül fekete lyukakká válnak, saját energiájukat emésztik fel, több energiát vesznek fel, mint amennyit adnak. Már nem kell cölibátusba vonulnunk, ha nem akarunk gyereket, a tudomány ezt megoldotta helyettünk. Nyilvánvaló az is, hogy az internet adta lehetőségeket használva egységként, hatékonyan tudunk együttműködni eleget téve folyton ugyanabban a házban kellene ücsörögnünk. A kolostorok mellett szóló legtöbb érv mára a múlté. A buddhizmus jövője főként a világi és jógi emberek kezében van. A szerzeteseknek is nyilván marad feladatuk: megtartják jellemző dolgaikat, a kulturális elemeket, és biztosítják azt, hogy a szertartásos dolgok többsége ne vesszen el.
Azonban az a buddhizmus, ami él, inspirál, az aktív részvétel buddhizmusa lesz kilép, megérinti az embereket, hatással van rájuk, megjelenik hétköznapjaikban, mindabban, amit tesznek. Akár tetszik, akár nem, ez elkerülhetetlen. Napjainkban mindenki képzett, más országokhoz képest már sok minden a kisujjunkban van. Mindig elismétlem ezt azért is mivel a 16. Gyalva Karmapa újra és újra elmagyarázta Hannah-nak és nekem –továbbá minden barátunknak-, hogy a dolgunk a világi és jogi közösségekkel foglalkozni. Olyan helyeket kell létrehoznunk, ahol az emberek mindennapi életükbe építhetik be a buddhizmust, és családjuk körében folytathatják addigi életüket. Természetesen ez mindig így volt, még az olyan országokban is, ahol sok szerzetes élt, például Nepálban, régebben Tibetben Thaiföldön, Cejlonban és így tovább. Ha megnézzük ezeket helyeket, sok olyan ember élt itt is, akik bár nem viseltek uniformist, nem öltöztek különlegesen, valójában ők támogatták és tartották el a szerzeteseket. Tudnunk kell, hogy mindenhol megvolt ez a szilárd alap: a társadalmat alkotó világi emberek csoportja, ők tartották fenn felettük lévő kolostorokat. Buddha nekik is adott tanításokat, és ezek azok a tanítások, melyeket most a modern világba kell hoznunk: hogyan használjuk a dolgokat, hogyan legyünk életteliek egy helyzetben, itt és most.
Nekünk, a centrumoknak az a feladata, hogy arról a három oszlopról tanítsunk, melyről Buddha beszélt. Mivel Gyémánt Út-centrumok vagyunk, ezért főként a legmagasabb szintű látásmódról kell tanítanunk, de soha nem az együttérzés, a bölcsesség, illetve az ok-okozatiság megértése nélkül. A legmagasabb szintre kell összpontosítanunk, a mindenkiben benne rejlő buddhatermészetre, és azokkal az emberekkel dolgozni, akik képesek ezt megérteni, akik dolgozni akarnak ezzel, akiknek valódi bizalmuk van ebben.
A következő oszlop a meditáció. Természetesen itt könnyű dolgunk van, hiszen a Gyémánt Út meditációk minden meditációt magukba foglalnak: a théraváda szint lenyugtató, egy helyben tartó szintjét; a motiváció, együttérzés és üresség mahájána, Nagy Út szintjét és jelen van bennük a legmagasabb, a Gyémánt Út szint is, ahol tudjuk, melyik gombokat kell testünkben, tudatunkban, azaz teljességünkben megnyomni ahhoz, hogy az általunk várt eredményt kaphassuk. Valójában itt is az a dolgunk, hogy elérjük a legmagasabb szintet, az azonosulás szintjét. A meditáció lényege általában az, hogy viselkedjünk úgy, mint egy buddha, mígnem magunk is buddhákká válunk; a lehető legkevésbé válasszuk el a meditációt és azt, ami utána történik; megtartsuk a legmagasabb szintű látásmódot.
VÉGÜL TERMÉSZETESEN AZ ÉLÉRT SZINT MEGTARTÁSA KÖVETKEZIK, AZÉRT HOGY NE ESSÜNK VISSZA ISMÉT. EZ ANNAK A MEGÉRTÉSE, HOGY A LEGMAGASABB SZINTŰ IGAZSÁG A LEGMAGASABB SZINTŰ ÖRÖM, VAGYIS MINÉL TÖKÉLETESEBBEN MŰKÖDÜNK, MINÉL FRISSEBBEK, ÚJABBAK ÉS RAGYOGÓBBAK A DOLGOK, ANNÁL KÖZELEBB VAGYUNK AZ ÉLETHEZ
Ez az, ami fontos. Elképzelhetjük ez úgy is, mint amikor egy kisgyerek egy szűk, sötét folyosón áthaladva hirtelen kitárja az ajtót és egy hatalmas fényárban úszó teremben találja magát, mire önkéntelenül is azt mondja:”hűha!” Egy ilyen élményről beszélek. Egyik dolgunk, hogy az élet minden helyzetében megtartsuk a „most” érzését, megtartsuk ezt a „Hűha!” érzését, ezt a frissességet, ugyanakkor, míg látjuk az ilyenséget, minden történő dolog értelmét, láthatjuk azt is, hogy például ennek az asztalnak ott kéne állnia, ennek a széknek meg amott a helye. Vagyis a relatív szinten is működünk, de anélkül, hogy elvesztenénk a pillanat frissességét és erejét. Egyesíteni e kétfajta igazságot, jelentés, ez valójában a cél, ez az amit valóban fontos megértenünk.
Olyan ez, mint amikor egy szerszámosládával járjuk a világot, de a vállunkra akasztjuk, ahelyett hogy folyton a szemünk előtt tartanák és csak azt vennénk észre, mit kell kijavítani, minek kell nekiállni. Ehelyett megtartjuk az „aha-érzést”, a frissességet, a „most” érzését minden egyes helyzetben pontosan úgy, ahogy az történik, ugyanakkor tudjuk azt is, hogy ezzel így kell dolgozni, ezt úgy lehetne javítani, ott egy picit le kéne vágni és így tovább, vagyis mindkettőt tartjuk egyidőben. Célunk a helycsúcs, a 3600-os körpanoráma: míg ott időzünk és lenézünk, látjuk azokat az embereket, akikkel kapcsolatot alakítottunk ki, mindenkit, akikkel előző életeinkben találkoztunk, akikkel együtt fejlődtünk és növekedtünk.
LENYÚLUNK, és FELHÚZZUK ŐKET IS. ANÉLKÜL, HOGY AZ ABSZOLÚT SZINTET, A LEGMAGASABB LÁTÁSMÓDOT ELVESZTENÉNK, TOVÁBBMŰKÖDÜNK A RELATÍV SZINTEN AZÉRT, HOGY ESÉLYT ADJUNK AZ EMBEREKNEK ARRA, HOGY TALÁLKOZZANAK, MEGISMERJÉK ÉS MEGTAPASZTALHASSÁK EZT. EZ AZ, AMIT TENNÜNK KÉNE, EZ CENTRUMAINK DOLGA.
Nagyon-nagyon kevés embernek állnak rendelkezésükre tanítások, vagy a látásmód, mint például a Nagy Pecsét,a legmagasabb szintű tanítás, mely közvetlenül a tudatra mutat, a beavatások, illetve azok a meditációk, ahol eggyé válunk a Buddhákkal. Ez a mi szakterületünk.
Hogy tegyük mindezt a gyakorlatban?
Felbukkan ugyan néhány ötlet, de általában amikor a dolgok már mozgásban vannak, akkor értem meg mi is történik. Főleg a gyakorlat válik elméletté, és nem az elméletből lesz gyakorlat, bár volt egyszer egy nagyon érdekes tapasztalatom. Azt hiszem tíz évvel ezelőtt egy író barátom elvitt egy holisztikus klinikára és elmagyarázta, hogy dolgoznak ott az orvosok. Ha bemegy egy páciens, három-négy különböző orvoslási rendszert talál. Az egyik gyógyító a hagyományos indián orvoslás szerint gyógyít, a másik az indiai orvoslásban van otthon a harmadik a kínai gyógyítást ismeri, a negyedik pedig egy nyugati orvosdoktor, neki azért kell itt lennie, hogy a hely törvényesen működhessen. Persze ő is ismeri a szakterületét. Ha a nyugati orvostudomány nem működne, most nem lennénk ennyien a világban, szerintem a legtöbbünk a nyugati orvostudománynak, nem pedig az összes többinek köszönheti azt, hogy itt lehet.
A többi inkább a finomabb árnyaltabb dolgokra jó. No, de mi is történik, ha befárad a kedves páciens? Mindegyik gyógyító bejön, megnézni és elmondja, ő ezt tanácsolná, ezt tenné vele, ezt és ezt szeretné csinálni és így tovább. Vagyis, az elvégzendő munka – legyen az egy probléma, amitől meg akarunk szabadulni, egy betegség, amit meg kell szüntetni, vagy valaki csak egyszerűen még egészségesebb akar lenni – egy csoport feladata, több embernek kell együtt létrehozni a megoldást.
Erre az elvre találtam ki a „rugalmas közép”, azaz soft middle kifejezést.
Általában, ha van egy szervezeted, elkerülhetetlenül belefutsz egy hierarchiába: azért van erre szükség, hogy törvényes keretek között maradj. Kell egy képviselő személy: egy elnök, kell valaki, aki tud számolni: egy könyvelő és kell valaki, aki tud írni, egy titkár. Ez a három dolog kell, szükség van rájuk, hogy a törvényeket és minden egyéb ilyen dolgot figyeljék.
De itt nem ez ilyen merev hatalomrendszert találsz. Ha belépsz, vákuumba kerülsz, légüres térbe. Minden centrumban a különböző szaktudású emberek megnézik, mit tehetnek, más embereket is bevonnak a különböző dolgokba, és így megadják a többieknek az esélyt, hogy valami újat tanuljanak, valami újat hozzanak létre. Én ebben a rugalmas középelvben hiszek. Úgy működik, mint egy sokkarú polip, sok különböző irányba elér: néhányan a sajtóval foglalkoznak, néhányan a kommunikációval, néhányan biztosítják, hogy a könyveink ott legyenek a könyvesboltokban, utánakérdeznek, rátelefonálnak, rendelnek, ha nincs. Minden irányba kiterjedünk: néhányan az iskolába tanítanának, mások talán a börtönben is adnak egy-egy rövidebb tanítás, no persze a címet nem hagyják ott, nehogy a nehéz fiúk egyszercsak meglátogassanak bennünket és átvegyék az irányítást…. Mindezeket a különböző dolgokat a tőlünk telhető legjobb módon tesszük: ez a dolgunk valójában.
Ugyanakkor mindenki a legteljesebb mértékben fejlődik a tanulás, a csoportban való részvétel, az olyan emberekkel való kicserélődés során, akik már többet tudnak a buddhizmusról és azáltal, hogy megtanulnak rövid magyarázatokat adni, hogy kérdéseiket megválaszolják és így tovább. Ez az elképzelésem, tényleg úgy gondolom, ez így megy. Ez így működik csoportjainkban, mivel mi főként vágytípusúak vagyunk. Ha betérsz egy karma kagyü Gémánt Út-csoportba, de főképp, ha mihozzánk, azt hinnéd, betévedtél a zsebtolvajok éves összejövetelére: folyamatosan egymást tapogatja mindenki mindenütt, elgondolkodsz, vajon hány tárca tűnik el épp. Ha a nyingmákhoz mész, ott kimért a távolság:”Én pontosan tudom, mit képviselek. Te pontosan tudod, mit képviselsz. Szervusz kérlek! Szervusz kérlek!” Ha meg a gelugpákhoz mész, olyan mintha egy bentlakásos iskolában találnád magad, mindenki a legfrissebb jegyzeteket keresgéli. Szóval mi inkább olyanok vagyunk, mint a zsebtolvajok, de ha jobban megnézed, e közelségen keresztül valójában nagyon sokat tanulhatunk.
Ugyanakkor épp ezért oda is kell figyelnünk, mert megtörténhet egy veszélyes dolog, ahogy az már megesett belgrádban és Szevasztopolban, a Krími félszigeten, a Fekete-tengernél. Azok, akik nem a vágy-, hanem a büszkeség ill. a harag oldaláról érkeznek, bejönnek és azt mondják: „Ó, de hát nekik szükségük van a kontrollra!” Pedig nagyon is tudatos, hogy megtartjuk ezt a rugalmas középpontot, hogy nincsenek olyan embereink, akik mindent felvállalnak, hiszen pontosan ebből a vákuumból nőnek és fejlődnek ki a dolgok. Az említett két esetben viszont más csoportból jöttek emberek, majd elkezdték mondogatni, hogy „de hát nincs, aki képviselje őket, senki sem szól az érdekükben, pedig nekik ilyennek és ilyennek kéne lenniük…” és hát nekem kellett őket visszatessékelni a hátsó sorokba. El kellett magyaráznom, ez az, amit nem engedhetünk meg magunknak, és nagyon is tudatos dolog az, hogy teret hagyunk, nagyon is tudatos, hogy nincs főnök, aki megmondja, mit kell csinálni. Hiszen abban a pillanatban, hogy ez nem így lenne, ha felállítanánk egy hétköznapi hierarchiát, vége lenne a történetnek, vége lenne az örömnek.Bár idealista, de akkor is csak egy hétköznapi céggé válnánk, elveszne a fejlődési lehetőség. Ezekben az esetekben tényleg biztosra kell mennünk, úgyhogy kénytelen voltam kirúgni azt a néhány nagyszerű embert, akik ez elkezdték. Az embereink csak hallgatták őket, egy kicsit new age stílusban mondván:”szükségünk van arra, hogy kifejezzék magukat”, de valójában csak szétrombolták a centrum vibrációját. Alapjában véve ezen kívül semmi mást nem tettek, senkit sem hagytak szóhoz jutni, stb.
MEG KELL HAGYNI A TERET KÖZÉPEN: INNEN NÖVEKEDNEK A DOLGOK, IDE BÁRKI BELÉPHET, ITT MINDEN DOLOG MEGTÖRTÉNHET. ÉRITEK? EZ A FELADATUNK.
Emellett az is a dolgunk, hogy mindig visszatérjünk a frissesség és az öröm forrásaihoz. Mindig. Ez pedig az elegendő meditáció. A meditáció az a gazdagság, ahonnan minden, ami történik, megjelenik. A meditációval, a látásmód megtartásával töltött órák nagyon fontosak. Elmondok nektek egy történetet abból az időből, amikor Gampopának pár együtt töltött év után el kellett hagynia Milarépát, addigra már nagyon fontosak. Elmondok nektek egy történetet abból az időből, amikor Gampopának pár együtt töltött év után el kellett hagynia Milarepát, addigra már nagyon sok mindent megtanult. Milarépa azt mondta neki: „Menned kell. Az emberek, akiket tanítanod kell, Kelet-Tibetben várnak rád. Eriggy hát!” Így Gampopa elindult lefelé, és azon gondolkodott, mi lesz ezután. Eközben Milarépa előre ment, és egy sziklának támaszkodva várt rá. Amikor meglátta tanítványát, azt mondta:”Tudod mit? Van még egy tanításom. Ha neked nem adom meg, hát kinek adjam?” Ezzel megfordult, fellibbentette szoknyáját és megmutatta hátsóját: tele volt bőrkeményedéssel, hegekkel. Majd hozzátette: „Ha nem meditálsz annyit, amennyit én, nem fogsz semmit sem elérni. Na, most már mehetsz.” Ez a lényeg.
Nagyon fontos, hogy mindig visszatérjünk az öröm forrásához. Erre a legjobb módszer az, ha újra és újra összeolvadunk a buddhákkal.
Elképzelünk egy férfi vagy női buddhát a fejünk felett, magunkba olvasztjuk és érezzük, ahogy a külső és belső energia elvegyül, találkozik és eggyé válik, ebben időzünk. Körülöttünk minden egy tisztaföld és mindenki buddhatermészettel rendelkezik. Ha ezt napjában párszor megtesszük, tudatunk éber, friss és boldog lesz, semmilyen feladat sem fog nehezünkre esni. Ennyit akartam mondani, ez egy általános elképzelés, egy általános áttekintés volt. Tetszik nektek a rugalmas közép elve? Nincsenek főnökök. Semmi hatalmat senkinek, ahogy ezt az anerchista hetvenes években mondtuk, semmi hatalmat senkinek.
Mennyire fontos bejárni a centrumba meditálni saját gyakorlásunk érdekében? Lehet –e gyedül is gyakorolni?
Ez egy nagyon lényes kérdés, főként az olyan országokban, ahol nagy távolságok vannak, nehéz egyik helyről a másikra jutni és nehéz a városközpontokban parkolni. A válasz: nagyon fontos. A tudat ellenáll a vákuumnak, régebben mindig ugyanezt mondtam a tér kapcsán is. Vagyis, ha nem kapsz megfelelő információt, nem meditálsz együtt másokkal, elkezdesz saját dolgokat kitalálni, egyszerűen téves információkhoz jutsz, téves információkat hozol létre, nehéz lesz gyakorolnod, nehéz lesz hasznosat létrehoznod.
Természetesen fejlődésünknek két szakasza van, így vannak tisztulós fázisaink is. Ezek azok az időszakok, amikor a szemfesték gyakrabban elkenődik, és nem érzed magad valami túl jól. Ilyenkor nyilván a legjobb, ha otthon maradsz. Senki sem akarja, a másikat rossz filmjeivel, tisztulásaival terhelni. Ha valóban tisztulsz, maradj egyedül. Viszont amint érzed, hogy kisüt a nap, több az erőd, mindenképp gyere be a centrumba, és kapcsolódj újra, mert amikor jó karmát, erőt és fejlődést hozó jó energiát építünk fel, azzal mindenki hasznára válunk. Ha itt bárki egy pillanatnyi tiszta tudatosságot tapasztal, bárki, akinek van némi ereje és tanultsága, az tényleg mindenki javára fog válni. Emiatt tanácsolom azt, hogy amikor csak tudsz, menj be a centrumba és vegyél részt a dolgokban. Szoktam mondani, hogy mindig azt gondoljuk, a centrumot másoknak csináljuk, de alapjában véve mi magunknak csináljuk, vagyis mi magunk vagyunk azok, akiknek ebből haszna lesz. Úgyhogy kérlek benneteket, járjatok be, ezt tanácsolom mindenkinek! A centrum nekünk van, azért, hogy használjuk, a saját életünket teszi jelentőségteljesebbé. Kérlek, használjátok és változtassatok rajta, tegyétek bele energiátokat, ne csak bejárogassatok, pénzt adjatok bele, hanem tényleg érdekeljen, mi történik, adjátok bele az idealizmusotokat, a kívánságotokat –erre kérlek benneteket! Könnyű téves elképzeléseket gyártani, nagyon könnyű letérni az útról, könnyű félreérteni valamit és aztán elveszni abban az irányban, még több tévedést felhalmozni. De aztán csak vissza kell fordulnunk, már irányt felvenni és hát az ego ezt nem nagyon szereti, ugye igazam van?
Helyénvaló-e másokkal megosztani a meditációban szerzett tapasztalatainkat?
Nem, általában nem helyénvaló. Mindenkinek rossz, ha a meditációban valódi tapasztalatod volt, ezzel csak szétszórod, elveszíted az erejét. A legrosszabb pedig az, hogy akiknek elmeséled, tudatalatt azt fogják hinni, nekik ugyanilyen tapasztalataiknak kellene lenni, de ugyanilyenek soha sem lesznek, ez pedig igazából csak összezavarja őket. Én nem mondanám el másoknak. Az olyan lenne, mintha egy csomó terhet aggatnál rájuk azt fogják gondolni, nekik is ezt vagy azt kellene tapasztalniuk. A tanítóid azok, akiknek a tapasztalataidat valóban elmondhatod. Ha úgy gondolod, hogy fontos, bejössz és elmondod. Általánosságban persze elmondhatod. Ha úgy gondolod, hogy fontos, bejössz és elmondod. Általánosságban persze elmondhatod a barátaidnak, hogy kaptál ez nagy áldást, vagy hogy a meditáció jó volt, de ne menj bele a részletekbe. Én nem tenném, főleg a phovával kapcsolatban nem. Mindig megkérlek benneteket, ne beszéljetek róla, akkor mindenki elkezdi azt keresni, amit mások tapasztaltak. Ne ez legyen a téma a beszélgetésnél.
Néhány embert a centrumban úgy tűnik, jobban érdekel a közösségi élet, mint maga a gyakorlás. Hogy lehetne ezt egyensúlyba hozni?
Ez egy olyan időszak, amikor nem elég egy valamire szakosodott embereket képezni. Mindenkinek meg kell adni az esélyt a teljes fejlődéshez. Tehát azokat, akik egy kicsit bátortalanabbak, inkább csak meditálnának, az introvertált típusú embereket olyan helyzetekbe hozhatjuk, hogy kénytelenek legyenek kibújni csigaházaikból, tenni valamit, rövid magyarázatokat adni. Nyilván, ha a Bankárok Szakszervezete jön épp támogatni bennünket, nem kérdés, hogy nem a legifjabb barátunkat ültetjük oda tízpercest tartani. Mindig meg kell figyelni hány új érdeklődő jött, kik ők és milyen a helyzet. Ha a Bankárok Szakszervezete vagy öt újságíró nézett be hozzánk a legjobb embereiteket ültessétek oda. De ha csak egy nyugis csütörtök este van, senki sincs jóformán vagy talán csak egy-két új ember és ők is buddhista barátaikkal érkeztek, akkor oda lehet fordulni a csendesebb buddhistákhoz is, megkérni őket, magyarázzák el egy kicsit ezt vagy azt, mit gondolnak erről és így tovább.
Sőt előtte segíthettek neki felkészülni. Tehát, legyen az introvertáltaknak esélyük kibújni a csigaházból, persze nem kell kierőszakolni őket onnan, csak épp esélyt adni, hogy jól érezzék magukat így is.
AZ EXTROVERTÁLTAKNAK PEDIG, AKIK FOLYTON CSAK CSINÁLNI AKARNAK VALAMIT, LE KÉNE ÜLNIÜK EGY IDŐRE MEDITÁLNI. TÖLTSENEK IDŐT AZZAL, HOGY LEÜLNEK, MEDITÁLNA, MEGTAPASZTALJÁK A DOLGOKAT, HOGY MEGLEGYEN A HAZAÉRKEZÉS ÉLMÉNYÜK. LEGYEN IDEJÜK ERRE, MÁSKÜLÖNBEN CSAK EGY ADOTT DOLOGRA SZAKOSODOTT EMBEREKET GYÁRTANÁNK, HOLOTT MI TELJES EMBEREKET AKARUNK, OLYANOKAT, AKIK MINDENBEN OTTHON ÉRZIK MAGUKAT, UGYE?
Erre figyeljetek egy kicsit oda. Mindannyian barátok vagyunk a centrumokban, úgyhogy mondhatjuk egymásnak azt, hogy „most, hogy megcsináltad mindezt a sok nagyszerű munkát, ülj le egy kicsit meditálni.” Értitek? Csak így egyszerűen mondhatjátok ezt egymásnak, úgy mint barátok. Én ezt tenném.
Van egy kérdésem Ole, ami több részből áll.
Hogyan lehet építő módon kezelni a konfliktusokat? Támadhatnak konfliktusaink új emberekkel, aztán azok között, akik meditálnak és azok között, akik nem, vagy azokkal, akik valamiben jobban elmélyültek, mint mi magunk. Hogyan oldjuk fel ezeket a konfliktusokat, hogyan hozzunk döntéseket?
A legjobb dolog valószínűleg minden héten egy jó buli, ahol mindenki együtt ráz. Azt gondolom ez kiváló dolog, és mindenkit összehoz. Nyilván ne olyan legyen, mint egy egyetemi bulin, ahol mindenki a földön kúszik, hanem olyan, ahol az emberek egy kicsit kimozdulnak a megszokott kerékvágásból. Vagy havonta kétszer, időről időre együtt bulizni, együtt csinálni különböző dolgokat, mint például a tandem, ejtőernyős ugrás, ez jól összehozza az embereket. Vagy egy kirándulás, bármi, amihez az embereknek kedvük van, hogy legyen valamiféle csoportos tevékenység, ami több mint csak ülni és meditálni, hogy élő dologgá váljon az egész, hogy megismerjük egymást. Így aztán az is tisztán megmutatkozik, ki érzi magát otthon velünk, ki érezné jobban magát valahol máshol. Tehát ennek több haszna van.
Azt mondanám, legyen minél nagyobb kicserélődés közöttetek, és így ha a centrumban megbeszélés van és különböző elképzelések merülnek fel, tudni fogjátok, ki az, aki inkább elméleti ember és ki az, aki inkább gyakorlatias. Az inkább elméleti embereket, akik normál esetben nem csinálnak túl sok mindent, vezetőtestületekbe tehetjük és különleges feladattal bízhatjuk meg őket, adjanak tanácsot erre vagy arra míg az aktív embereket inkább a sürgősebb gyakorlatibb dolgokra tartogatnám. Ez hasznos tud lenni, mivel sok embernek nagyon jó elképzelései vannak, de ezért soha semmit meg nem tennének. Így hát felruházhatjátok őket olyan funkciókkal, ahol együtt tudnak dolgozni, bele tudják rakni a tőlük telhető legjobbat. Megpróbálhatjátok őket még jobban bevonni, de ha nem lehet hát csak használjátok szaktudásukat a lehető legjobb módon.
Mi mindannyian a tőlünk telhető legjobbat akarjuk tenni, de természetesen mindig van egy kis ego is a történetben, szeretnénk ha a saját elképzeléseink valósulnának meg. Ekkor feladatokat adhatunk az embereknek és mondhatjuk nekik: „Ó, te annyira jó vagy ebben a dologban a sajtóval, szedj össze néhány embert a csoportból, aki tud ebben segíteni neked és nézzük meg, mire megyünk. Csinálhatnátok pár prospektust is vagy akár összehasonlíthatnátok néhányat különböző helyekről, ez hasznos lenne.” De akár meg is kérhetitek őket, ha volt egy furcsa levél az újságban, hogy valaki írjon egy levelet a szerkesztőnek és tegye helyre a dolgokat. Találnék valami feladatot, bármit, ami van, bevonnám őket, hogy vegyenek részt aktívan, ahelyett hogy csak ott ülnek és beszélnek. Ha pedig személyes viták támadnak, akkor természetesen a feleket különböző csoportokba lehet osztani, nem? Elválasztjuk őket különböző munkaterületekre, míg mindkettejüknek annyi sikerélménye nem lesz, hogy többletérzéssel a tarsolyukban tudnak egymással találkozni, és nem a hiány érzése fog dominálni. No, addigra általában a probléma már el is tűnt…
Talán azt is el kéne mondani, hogy mi nem jámbor lelkek vagyunk, nem arról van itt szó, hogy mindenki mindenkit szeret és együtt vagyunk, stb. Nem vagyunk keresztények. A világ elég nagy, ha az emberek nem szeretnek bennünket, akkor lehetnek boldogok máshol, nem kell utánuk szaladgálni. Másrészről, ha hibázunk az életben, mindig azt tanácsolom, írjuk levelet, amiben leírjuk, nem a legjobb napunk volt épp, vagy valami ehhez hasonlót. Szerintem jó ötlet, így megszabadulunk tőle. Ha valami személyessé válik, beszéld meg, add ki magadból, írd le, küldd el szabadulj meg tőle.
Mi van azokkal, akik tényleg bajt csinálnak!
Azoknak, akik valóban gondot okoznak, vagy azért mert mentálisan nem kiegyensúlyozottak, vagy mert éppen krízishelyzetben vannak, nyugodtan megmondhatjuk, hogy a csoport véleménye szerinte nem illenek ide, „a gelugpák csak pár percre vannak innen, át kéne néznek oda… Tisztán látom, hogy a gurud ott van….” Nem, dehogyis, ez csak egy rossz vicc volt, hiszen mi soha sem mondanánk ilyesmit, soha, soha! Szóval egyszerűen mondhatjátok azt, hogy „figyelj, úgy gondoljuk, túl korán jutottál a Gyémánt Út szintre. Menj vissza a théraváda szintre, ott megtanulhatod, hogyan kell viselkedni. Aztán, amikor már tudod, hogy viselkedj, tudj meg többet az együttérzésről és bölcsességről, és utána várunk szeretettel.” De mondhatjátok azt is, hogy „nem jöhetsz többet túl sok problémát okozol.” A rugalmas közép elve nem jelenti azt, hogy védtelenek vagyunk. Nagyot tudunk harapni, és ezt tehetjük együttérzésből is. Ha valakinek negatív a hozzáállása és egy erőteljes áldott helyen van, az felerősíti a negatív reakciót, és a végén nagyon sok szenvedést és nehézséget fog tapasztalni, tényleg nagyon sokat. Tehát azt mondanám, tanácsoljátok el a problémás embereket, mondjátok meg nekik, hogy ne jöjjenek. Mondjátok azt, hogy „elnézést, szavaztunk. Nem jöhetsz többé. Tegnap és azelőtt is problémát okoztál. Eltűnt egy pénztárca, a hogy melletted ült. „Vagy csak annyit, hogy „nem stimmel az energia.” Ezt kellene tennetek, mivel máskülönben ez a személy még abból is rossz karmát halmoz fel, hogy visszatart másokat attól, hogy meditáljanak, jól érezzék magukat, fejlődjenek. Legyetek nagyon őszinték, nagyon egyenesek, mondjátok azt, hogy „tudjuk, hogy buddhatermészeted van, de nem tudjuk használni azt ahogy éppen megvalósítod.”
Nagyon hasznosnak tartom a rugalmas közép elvét, de hogyan hozzunk ez alapján döntéseket a centrumban?
A különböző elképzeléseitek lesznek arról, hogy mi hasznos és mi ártó a munkánkhoz. Megbeszélitek ezeket, és a hivatalos dolgok esetében használjátok az elnök-könyvelő-titkár modellt, ez túlmegy a személyes szinten, de természetesen a vezetőtestületek között legyen kicserélődés, ellenőrizzék, mi is folyik, ne legyen sehol olyan bürokrácia, aminek semmi köze ahhoz, ami valójában történik. Ugyanazok az emberek legyenek, csak a szerepek változzanak. Olyan ez, mintha egész nap öltönyben, nyakkendőben elnökölni lettél volna valahol, hazajössz, átöltözöl, felveszed a munkásruhát, kimész a hátsó udvarra, szétversz egy nagy követ, bejössz izzadtan, kezedben egy hatalmas kalapács, de ez még akkor is te vagy. Szóval különböző funkciók, ugyanazok az emberek. Ne legyen bürokrácia. A németek például veszélyes népség, nagyon szeretik a bürokráciát, persze sok más embernek is megvan erre hajlama. Senki sem akar a totemoszlop legalsó figurája lenni, úgyhogy mindenki hív még valakit, hogy legyen alatt is egy ember, no így növekszik folyamatosan a bürokrácia: legyen még egyvalaki alattad. Volt néhány ilyen esetük is, ahol egész csoportokat kellett kirúgnom. Ültek és már olyan dolgokról és helyekről hoztak döntéseket, amiket nem is ismertek, nem is jártak ott. Szerzetesek voltak mind, azt se tudták, hogyan élnek és mit csinálnak az emberek. Figyeljetek oda erre, élet közelinek kell lenni, legyetek barátok! A nyakkendőt, a kiskosztümöt csak különleges alkalmakra vegyétek fel.
Tulajdonképpen már részben válaszoltál erre, de mi történik akkor, ha olyan probléma adódik egy cetrumban, amit egyszerűen nem tudunk megoldani? Hová vagy kihez forduljunk?
A jobb rálátás kedvéért megnézném általában a csoportot, mi az, amit a legtöbben mondanak. Mindenki tiszteletreméltó és minden jó, de meg kell találnunk azt, ami a leghasznosabb, nézzük meg ezt a csoporton belül. Amíg objektív dologról van szó, ezt tudjátok tenni. Ha viszont olyan emberekről van szó, akik ki nem állhatják egymást, akiket megeshet, hogy az a karma hozott össze, hogy együtt bántottak másokat elmúlt életeikben, ahol a kémia egyáltalán nem működik, vagy ha olyan helyzetben találjátok magatokat, ahol túl sok a törzsfőnök és nincs elég indián, mert ilyen is előfordulhat, akkor adjatok a törzsfőnököknek különböző foglalkozási területet, találjanak maguknak egy csoportot, például kommunikáció vagy tanítás az iskolákban, ez vagy az, bármit amiben jók. Aztán néha találkozhatnak, kicserélhetik az információkat. Ha végképp nem működik a dolog, akkor néha két csoport jobb, mint egy. Az állandó vitákat, megbeszéléseket a legjobb elkerülni. Volt egy ilyen esetünk Berlinben, minden teret megadtunk nekik ahhoz, hogy a lehető legtávolabb legyenek egymástól, de még akkor is állandóan össze akartak jönni megvitatni a dolgokat. Caty Németország két különböző részébe helyezte őket, egyiket Németország közepére, másikat meg Keletre, de még akkor is csak vitatkozni akartak. Mindent megteszünk, hogy szétválasszuk őket, de mindhiába. Egyszer majd eladunk nekik egy csomó olcsó, használt bokszkesztyűt, kerítünk egy ringet, aztán megnézzük ki marad állva és kinevezzük őt a győztesnek…. Történik ilyen, emberekkel dolgozunk. Nincs szabvány, mindenki saját karmával jön, saját történettel, nem? Így megy ez.
Adnál irányvonalat arra vonatkozóan, hogy mi jó és mi nem, amikor egy cetrumot hirdetünk?
Amikor létrehozunk egy centrumot, figyeljünk oda, hogy ne kerüljünk bele a new age bizniszbe. Ne végezzünk egy spirituális magazinban az auragyógyítás, asztrálutazás és ki tudja még mi más mellett. Mi egy 2550 éves régi, dicsőséges „cég” vagyunk, nem teszünk ilyent. Mindenféle közeledés a new age-hez, a hitgyógyászathoz és a többi ilyen dologhoz teljes mértékben kerülendő. Kívánjunk nekik sok boldogságot, de ne folyjunk bele, ne hirdessük magunkat az ilyen helyeken. Mi egy világvallás képviselői vagyunk, nem egy szekta vagy egy kultusz. Buddha összes tanításával rendelkezünk, tulajdonképp a humanista filozófusok klubja vagyunk, akik bízunk a tudat lehetőségeiben és ily módon dolgozunk a tudattal. Tehát bár nem az orrunkat fennhordva, büszkén, de mindig annak tudatában cselekedjünk, hogy mik vagyunk, mit csinálunk és mire vagyunk képesek. Ne vesszetek el a spirituális piacon, nem működik. Ugyanakkor legyünk benne a telefonkönyvben a B betűnél, buddhizmus, Gyémánt Út, karma kagyü címszó alatt, legyünk rajta az interneten, ahol az emberek megtalálnak, legyünk a könyvesboltokban, biztosítsuk, hogy ott legyenek könyveink a helyi centrum címével együtt. Ezt kell tennünk de soha ne keveredjünk bele az auragyógyításba, a meditatív erdei sétákba, és még ki tudja mi mindenbe. A tudat tudománya vagyunk, nagyon különleges tanításaink vannak, olyan módszereink, melyekkel senki más nem rendelkezik. Túl értékesek vagyunk ehhez. Egyetértetek? Ez egy nagyon fontos pont, ne csináljunk ilyent. Buddha forogna a sírjában, ezt nem tehetjük vele, tartsuk meg stílusunkat.
Másrészről, mondjuk el az embereknek, hogy itt vagyunk, legyünk benne az újságban, biztosítsuk, hogy időről időre legyen velünk néhány interjú, tartsuk meg a kapcsolatokat, írjunk levelet a szerkesztőnek, ha valamit fontosnak tartunk. Mint például azt a tényt, hogy bár a pápától való túlságos félelmében senki nem beszél róla, de a szegény országok általában túlnépesedettek és abban kéne nekik segítenünk, hogy kevesebb gyerekük legye. Mi vagyunk azok, akiknek erről beszélniük kell. Ha épp éhínség van kialakulóban Afrikában, mondjuk azt, hogy „figyeljenek ide, túl sok ember él ott. Ki tesz valamit azokban az országokban a fogamzásgátlásért?” És ezekhez mindig visszatérünk. A fogamzásgátlás és a nők szabadsága: e két dolog mellett a buddhizmusnak mindenkor ki kell állnia. Fogamzásgátlás a szegény országokban, és a nők szabadsága mindenhol – az iszlám országokban is! Választhassák meg, hány gyereket akarnak, hogy ne tarthassák őket folyamatosan terhesen, mert akkor a férfiak kontrollálják őket. Ha van egy gyereked az egyik karodban, egy másik a másikban elvesztél, nincs szabadságod, nincs választásod. A férjed meg azzal henceg, hogy az tesz, amit akar, nagyobb macsó bárki másnál, hisz ennyi gyereke van. Itt azokról a nagyon is központi problémákról beszélünk, melyek felett mindenki más szemet huny, mivel politikailag nem helyes beszélni róluk. De számunkra az, mivel mi nem politikusok vagyunk, nem csak két évre nézünk előre a következő választásokig, hanem államférfiak és államasszonyok vagyunk, akik ötven évre előre gondolkoznak országaink és kultúránk jövője érdekében. Ezek vagyunk mi: képesnek kell lennünk tisztán gondolkodni ott, ahol senki más nem képes erre, ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy ne szülessen senki olyan körülmények közé, ahol nincs esélye megfelelő életre, megfelelő neveltetésre, és arra, hogy jól érezze magát. Egy ember életében soha nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos.
Láma Ole, komolyan gondolkozunk azon, hogy bérelünk vagy veszünk egy cetrumot. Mik a bentlakásos centrum előnyei?
A bentlakásos centrum előnye az, hogy a centrumba járó emberek nem fogják örökké úgy érezni magukat, mintha családlátogatáson lennének Nagyszerű ötlet, ha a csoport semleges helyen találkozhat, ez mindenhol így működik. Sok helyen pár ember kivesz magának egy nagy házat, beköltöznek, és lesz egy közös helyiség is, melyet a bentlakók és a többi odajáró buddhista tart fenn közösen: mindenki bead valamennyit és csináljuk a dolgokat. Ez az egyik megoldás. Van egy másik is, ami szintén jól működik néhány városban: a kulcsos centrum. A centrum ott van, az emberek bizonyos időpontokban bevállalják, hogy bemennek, foglalkoznak az új emberekkel, megmutatják neki könyveinket, magyarázatokat adnak nekik, aztán van, aki este megtartja a meditációt. Ez is kiváló. Ugrás a minőségben, nagy dolog. Természetesen, mindig valakinek az otthonában indul a történet, így leszünk barátok, így fejlődünk együtt, de ahhoz, hogy még több ember felé nyissunk, még több embernek adjuk lehetőséget, kell egy semleges hely. Legyen benne egy kicsi könyvtár, ahova bejöhetnek, könyvet vásárolhatnak, buddhista dolgokat vehetnek és kellenek tanítások is és így tovább.
Ennek valahol a városközpontban kell lennie. Európában, gyakran olyan helyeket találunk, ahol megjelenik egy bevásárlóközpont és a sarki vegyes bolt profilja már túl mesze van attól, hogy hitelen butikká váljon, vagy hogy valami más modern dologgá nője ki magát, így hát aztán olcsón hozzá tudunk jutni a helyhez. Az emberek közvetlenül az utcáról be tudnak jönni, ez jobb mintha az ötödikre kellene felmászniuk. A kagyük hangosak egyszerűen nagyon is hangosak vagyunk, nyilván valóan hangosabbak minden más buddhista csoportnál.
Egy jó meditáció után csak nem bírjuk ki, hogy ne röhögcsélve rohanjunk le a lépcsőn. Idővel néhányan felfedik azt, hogy 50-100 ember jön minden csütörtökön, mindegyikük röhögcsél, hangoskodnak és így tovább. Úgyhogy ha valamit a földszinten tudunk szerezni, ahol régen egy bolt vagy valami ilyesmi volt, akkor még lakhatási engedélyt sem kell szeretnünk. Nyilván kell egy WC meg még pár dolog, de nincs szükség minden egyébre, ami akkor kell, ha valaki lakik ott.
Szerezhettek egy régi raktárt is, bár az én álmom természetesen egy régi gyárépület, amit soha nem használtak mérgező dolgok tárolására. Begipszkartonozzátok a falakt vagy cementet, téglát használtok, akár hogy is felhúztok néhány falat, amik megfelelően hangszigeteltek ahhoz, hogy ha valakinek éppen új partnere van, akkor sem veri fel az egész helyet. Fokozatosan belenövünk, miközben mindig megtartunk egy közös helyet, ahol találkozhatunk. Szeretem a gyárakat, ha találhatok egy nem működő gyárat, ahol nem tároltak ciánt vagy egyéb ilyen dolgot, ami beleette volna magát a falakba, egy olyan helyet, ami tisztán tartottak, az csodálatos lenne. Valami olyan helyet, ahol nem zavarjátok a szomszédokat. Fújjátok be a falakat, rakjatok fel új gipszkartont, stb. Valami kis hely, ami zárt, de még mindig olyan helyen van a városban, ahová a nők egyedül is jöhetnek-mehetnek a nap minden órájában, anélkül hogy veszélyben lennének. Mindenképp legyen megfelelő társadalmi környezetben.
Láma Ole, más hagyományok tanításainak van helye a centrumainkban?
Köszönöm a kérdést. Valójában egy ideig rendben van, ha valaki fogyasztó. Először tanulni kell, sok embernek elméletben kell megtanulnia a dolgokat, mielőtt a gyakorlatban, aktívan is belekezdenének valamibe. Egyébként is, ha mindenkit meghatalmaznánk mindennel, senki sem tudná, hogy mit is csinál. Kell egy tanulási szakasz, vizsgálódás, amikor kiszimatoljátok a vibrációt, rájönnek, hogy működnek a dolgok, megnézik, hogy ez az ő dolguk-e vagy sem. Aztán, amint tényleg úgy érezzük, hogy az embereknek van valamihez tehetségük, például a szervezéshez, a tanításhoz, ezt vagy azt elintézni, akkor általában elkezdhetjük fejleszteni ezt a tehetséget. Megerősítjük, felépítjük őket. Mindenkit, aki jön, úgy vegyünk szemügyre, mintha egy házat szemlélnénk. Megnézzük, mennyire jó az alapozás, mennyi beton kellene még az ok-okozati szintbe, mennyire működnek jól a világban. A falakat is felmérjük, netán túl szentimentálisak, vagy esetleg túl bürokratikusak? Bizonyosodjatok meg, hogy kiegyensúlyozott a dolog. Végül felkerülhet a tető aranyozása. Mi az élet értelme? Mit csináltok itt? Mit tehettek másokért? stb. Mindig gondoljunk úgy az emberekre, mint egy házra és dolgozzunk azzal, ami van. Ne próbálunk meg minden ledózerolni, és mindent a kezdetektől újraépíteni. Azzal kell kezdeni, ami megvan, ezt kell megerősíteni, ezt építgetni, ezzel kell dolgozni, ez nagyon fontos. Amint meglesz az erejük és bíznak is ebben, tegyétek olyan helyzetekbe őket, amiből dolgozni tudnak, hogy egyre többet és többet tudjanak tenni, maguk köré tudjanak gyűjteni másokat is, akik hasonló dolgokat akarnak csinálni, legyen az akár pl. oktatás, az iskolai előadások tartása, amikor különböző vallásokról tanulnak a diákok. Ezt mind együtt hozzuk létre, a tőlünk telhető legjobb módon. Csodálatos, ha ezt megtehetjük, nagyszerű. Ez lenne a tanácsom. Megtalálni az emberek kvalitásait, tiszteletben tartani őket, éreztetni velük, hogy hasznosak, rávezetni őket arra, hogy újabb lehetőségre rátaláljanak magukban, hogy mind többet és többet hozhassanak létre. Ez lenne a tanácsom. Az emberek természetesen adakozóak, csak a nagyon infantilis emberek gondolnak mindig arra, hogy elvegyenek. Akinek van már valamennyi ereje érettsége, természetes módon arra fog gondolni, mi az, amit adhatna, amit megoszthatna, hogyan tehetne másokat gazdaggá és így tovább. Erre alapozva kell ezt tennünk, másokban kifejleszteni ezeket a tulajdonságokat.
Nagy feladatunk van mindannyiunknak. Ha pénzt adunk másoknak, a kocsma bezárásáig segítünk nekik, esetleg futja még pár jégkockára is a másnapi fejfájáshoz. Ha oktatást adunk, segítünk nekik kevesebb idő alatt több pénzt keresni, intelligens és érdekes emberekkel találkozni és szélesebb látókört kialakítani. Ha mindazon keresztül, amit itt csinálunk, azt a meggyőződést és megértését adjuk meg nekik, hogy ami jelenleg a szemünkön keresztül lát és fülükön keresztül hall, lényegében elpusztíthatatlan tisztafény, ha meg tudjuk mutatni ezt nekik, akkor valami olyant adtunk, ami ebben az életben is segíti őket, hasznukra lesz haláluk idején, és javukra válik a jövőbeli életeikben is, mivel tudatunk tükrének azon részei,melyeket most letisztítunk, nagyon könnyebb tisztává válnak az elkövetkező életeinkben is. A tudat természetes ragyogása és ereje minden alkalommal egyre jobban és jobban keresztülviláglik, míg végül a legcsodálatosabb dologgá nem válnak: tökéletesen kibontakozott emberi lényekké, minden lény hasznára való tökéletes érzékeléssel, erővel és tudati gazdagsággal. Ez a feladatunk, ezt kell tennünk. Nincs jobb, amit tehetnénk. Sok szerencsét hozzá.
Hogy tegyük mindezt a gyakorlatban?14
Helyénvaló-e másokkal megosztani a meditációban szerzett tapasztalatainkat?17
Van egy kérdésem Ole, ami több részből áll.19
Mi van azokkal, akik tényleg bajt csinálnak!20
Adnál irányvonalat arra vonatkozóan, hogy mi jó és mi nem, amikor egy cetrumot hirdetünk?22
Láma Ole, más hagyományok tanításainak van helye a centrumainkban?24